Értékeink

Fokozottan védett állatok, értékük (Ft)

Magyar tavaszi fésűsbagoly (Dioszeghyana schmidtii) 100000
Pannon gyík (Ablepharus kitaibelii) 100000
Békászó sas (Aquila pomarina) 1000000
Császármadár (Bonasa bonasia) 500000
Darázsölyv (Pernis apivorus) 100000
Fehér gólya (Ciconia ciconia) 100000
Fekete gólya (Ciconia nigra) 500000
Gyöngybagoly (Tyto alba) 100000
Gyurgyalag (Merops apiaster) 100000
Hamvas rétihéja (Circus pygargus) 250000
Haris (Crex crex) 500000
Kerecsensólyom (Falco cherrug) 1000000
Kuvik (Athene noctua) 100000
Parlagi sas (Aquila heliaca) 1000000
Piroslábú cankó (Tringa totanus) 100000
Uhu (Bubo bubo) 250000
Uráli bagoly (Strix uralensis) 250000
Vidra (Lutra lutra) 250000

Geográfia

A mai Nógrád megye középső részét Belső-Cserhátnak nevezzük. A földrajzi tájbeosztásban a Központi-Cserhát, illetve az Északi-Cserhát egy része fedi le ezt a területet.

A Cserhát név eredetileg a hegység egy kisebb kiemelkedését jelölte: Cser-hát. Magassága 349 méter, Becskétől 4 kilométerre északnyugati irányban, Kisecset és Szécsényke között találjuk. Ennek a hegynek a neve vonódott át az egész hegységre. Az elnevezés találó, hiszen a dombhátakat egykoron összefüggő erdő borította, s uralkodó fája a tölgyfélékhez tartozó cserfa (csertölgy) volt. Tűzifaként ma is ez a legértékesebb. Erdélyben cserefának nevezik. A Hernád és a Bódva közti dombvidék is innen kapta nevét (Cserehát).

A mi Cserhátunk, bár hegyvidéknek nevezzük, valójában dombvidéki táj, hiszen az 500 méteres középhegységi szint fölé csak néhány csúcsa emelkedik (Szanda, Dobogó-tető, Tepke és a közeli csúcsok). Nagy kiterjedésű részei még a 300 méteres magasságot sem érik el. Jóval lankásabb ívelésű vonulatokból áll, mint a szomszédos Börzsöny vagy Mátra, a Karancs-Medvesnél is alacsonyabb. Szerkezeti felépítése viszont sokkal változatosabb szomszédainál, kora nagyobb időtávlatot ölel át. A középidei mészkőrögök az oligocén tengerből lerakódott, a dombhátak lejtőin felbukkanó agyag, homok, homokkő konglomerátum, még a hegység fő karakterét meghatározó miocén andezitvulkanizmus előtt keletkeztek.

A Központi- vagy Kelet-Cserhát kialakulásának legfontosabb időszaka a miocén volt. 22 millió éve egy robbanásszerű óriáskitörés mintegy 50 méter vastag vulkáni por és hamuréteggel borította be a tájat. (Ez az égből hulló forró vulkáni üledék konzerválta az Ipolytarnóci leleteket is.) A geológusok alsó-riolittufának nevezik ezt a réteget. A hamuszórást lávaömlés követte. A legnagyobb vulkánkitörés 18-19 millió éve következett be. A kitörés most is robbanásszerű volt, és riolittufa lerakódásával kezdődött. Ez után a mélyben lévő magma fészekből feltörő izzó, cseppfolyós kőzetolvadék több helyen andezitláva-ömlést eredményezett.

A háromszor megismétlődött vulkanikus mozgások következményeképpen a Vezúvhoz hasonló rétegvulkáni kúpok keletkeztek. Ezek az évmilliók során lepusztultak, összetöredeztek, de roncsaik ma is felismerhetők (Buják, Bér, Ecseg, Mátraszőlős, Hollókő, Herencsény, Becske környékén). Sámsonháza szélén az egymást követő hamuszórások és lávaömlések váltakozása az egykori sztrató- (réteg-) vulkán metszetét adják. A Tepke, a Purga, a Macska-hegy, a Nagy-Kő-tető, a Köves-bérc, a Kerek-bükk, egy 10 kilométer hosszú ÉK-DNY irányú rétegvulkáni sor csúcsai. Ezzel párhuzamosan fent, tőle 2 kilométerre húzódik a Major-hegy, Bükk-hegy, a Nagy-Mező-hegy, a Bézma, a Közép-hegy, a Magas-hegy, a Bokri-hegy csúcsok által kijelölt másik rétegvulkáni sor. Az utóbbit a patakok már erősen feldarabolták (Zsunyi-patak, Szuha-patak, Bokor-patak).

A magma fészekből felfelé igyekvő láva többször, több helyen, több kilométer hosszúságban hasadékkitöréseket hozott létre. Hollókő felé az andezittelérek az előbbiekre merőleges törésvonalak mentén DK-ÉNY irányúak, majd Herencsény után Nyugat felé fordulnak és csapásirányuk K-Ny-i lesz. Szanda és Bercel térségére is a DK-ÉNY csapásirány jellemző. A Szanda-hegy és a Berceli-hegy piroxén-andezitje sötétszürke színével emlékeztet a bazaltra. A Szanda-hegyi andezit oszlopos formájú kristályosodása is hasonlít a bazalthoz. Régebbi leírások még bazaltnak tartották. A nógrádkövesdi kőbányában ezt bányásszák. A Bér községtől nyugatra magasló Nagy-hegy északi részén majdnem fekvő, (70 fokos dőlésű) ívelt, 10 méter hosszú andezit oszlopai is vulkanológiai ritkaságnak számítanak. Hasonló jelenséget a vulkanológia szaktudománya összesen négyet ismer a világon! Az oszlopos elválású kristályosodás ugyanis elsősorban a bazaltra jellemző. Ennek legszebb képződményei is Nógrád megyében vannak (Somoskő, Szilváskő).

A Cserhát mai arculata a későbbi lepusztulás eredménye. A keményebb andezit alatt vagy mellett lévő puhább és lazább üledéket a víz, a szél erősen erodálta, míg az andezit ellenállt a külső erők pusztításának. A Cserhát kiemelkedései tehát másodlagosak, a pusztító erők munkája nyomán keletkeztek, mintegy tanúskodnak a régi felszín magasságáról.

Az andezitvulkanizmus második hullámát a terület süllyedése követte és tenger nyomult a térségbe. A szigettengerből ősmaradványban gazdag lajtamészkő-rétegek rakódtak le (pl. Buják). A miocén végén, 10 millió éve az andezitvulkanizmus a felső riolittufa rétegek lerakódásával befejeződött. Az egykori vulkánok utolsó maradványai a szénsavas savanyú források (csevicék). A pliocén időszakban a Cserhát déli részét a Pannon- beltenger öntötte el. (pl. Ecseg, Buják, Bér környéke). Homokos, agyagos üledékei között kisebb lignittelepeket találunk. Bányászatra csak a Mátra- és a Bükk- aljai rétegek alkalmasak (Visonta, Bükkábrány).

A pliocén végén a Pannon-tenger visszahúzódott, a Cserhát magasabb részeit az erózió pusztította, a mélyebb helyeken: a völgyekben, a medencékben feltöltődés jelentkezett. A jégkorszakban (pleisztocén) a hegység északi és déli előterében, a szélesebb völgyekben a sivatagi területekről a szél által szállított finom por rakódott le. A lösz, a löszös homok, a sárgaföld az Ipoly balparti és a Zagyva jobbparti mellékpatakjai közötti dombhátakat borítja.

A földtörténet jelen korában (holocén) az Ipoly, a Zagyva és mellékpatakjaik völgyében ártéri üledékek keletkeztek (öntéshomok, öntésiszap, öntésagyag) s ezzel kialakult a táj mai arculata. A mai karakter fő jellemzői a lankás ívelésű, enyhe lejtésű dombhátak, közöttük zárt vagy félig nyitott medencék. A medencék patakvölgyek mentén medencesorokba rendeződnek. A medencékbe falvak települtek. A vulkáni kúpokra várakat építettek. A medencék kiterjedése meghatározta a települések nagyságát. A hegység peremén nagyobb községek, a hegység belsejében aprófalvak alakultak ki. A településekre évszázadokon át a természeti viszonyok megszabta izoláltság volt a jellemző. Legszembetűnőbben ez a népviseletben tükröződött. Nincs az országnak még egy területe, ahol ennyire tarka népviselet alakult volna ki. Sajnos a sokszínűség mára eltűnt, a fiatalok „átöltöztek” a 70 évesek viseletében pedig a fekete a domináns szín.

A terület viszonylag gazdag forrásokban, patakokban. A kis vízfolyások két folyó felé igyekeznek. Észak felé az Ipoly, dél felé a Zagyva és mellékfolyója a Galga gyűjti össze a Cserhát vizeit. A vízválasztó a Cserhát gerincén húzódik végig, ennek vonalát az egykori andezitláva-ömlés szabja meg. Az éghajlatot a Cserhát alacsonyhegységi, sőt nagyrészt dombsági jellege határozza meg. A hegyvidéki jelleg tehát alig érvényesül. Nyugatról a Börzsöny, északról a szlovákiai Osztrovszki-hegység, keletről a Mátra annyira közrefogja, hogy inkább a medencejelleg hangsúlyozódik ki. A szelek leszálló légáramlatként érkeznek, tehát bizonyos főn-jelleget tapasztalunk. Ezért a Cserhát az Északi-középhegység legszárazabb területei közé tartozik. A csapadékviszonyok inkább az Alföldéhez hasonlítanak.

 

 

 

Hozzászólások lezárva